"Artie Shoreman igazi szoknyavadász, képtelen ellenállni a nőknek. Mikor jóval fiatalabb felesége, Lucy rájön hazugságaira, elhagyja a férfit. De hamarosan kiderül, hogy hűtlen férje gyógyíthatatlan beteg, már csak hetei vannak hátra, ezért úgy dönt, nem hagyja magára. Visszamegy hozzá, hogy utolsó napjaiban ápolja és megpróbálja enyhíteni szenvedéseit. [...]
Hirtelen ötlettel szép sorban felhívja az összes volt barátnőt, hogy azok is vegyék ki a részüket Artie ápolásából."
Be kell vallanom, a könyv közepén muszáj voltam félretenni. Bedurcáztam. Én ezt nem vagyok hajlandó végigolvasni. Unalmas. Vagy nem is tudom. Vontatott. Erőltetett. Vagy mindez egyben. Napokig csak hevert az asztalomon. Kerülgettem, jobbra-balra pakoltam... körülötte. Már épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy lassan vissza kell vinnem a könyvtárba, mert lejár a határidő, de mégsincs szívem úgy visszavinni, hogy nem elolvasom el. Hogy nem tudom, hogyan hal meg Artie Shoreman. :) Aztán amikor a betegség pár napra levert a lábamról, akkor újfent kezembe vettem, és folytattam. A vége felé egész izgalmas lett, de nem annyira, hogy maradandó élményt hagyjon bennem.
Ezzel is hasonlóan vagyok, mint a Figyelj rám! c. könyvvel. Erről is egy film jut eszembe. Valahol a 260. oldal körül. Minth a P.S. I love you cím peregne a szemem előtt. Fordított sorrendben. Míg a filmben a haldokló férfi halála után hagyott levelekkel segít feldolgozni feleségének a halál és veszteség tényét, addig ebben a könyvben fordított a helyzet: A feleség az exszeretők felvonultatásával segít (saját magának és nő társainak) elfogadni ugyanezt, és elfogadtatni férjével, hogy mekkora egy szemétláda - de még a halála előtt.
Aztán a következő hasonlóság, ami szembeötlik, hogy a könyv tele van költői kérdésekkel. Szinte semmi másról nem szól, mint megválaszolatlan kérdések halmazáról. Már maga a fejezetcímek némelyike is 1-1 megválaszolatlan kérdés. Pont, mintha Carrie Bradshaw párnába hímzetlen életbölcsességeit hallgatnánk szexről meg nyújorkról.
Na de, hogy valami értelmeset is mondjak a férjről, a feleségről, meg a szeretőkről....
A férj: Nekem a lelki szemeim előtt egy 80 éves nagypapa jelenik meg köntösben, ahogy az ágyban fekszik. Casanova megöregedve. Sok minden kiderül róla a könyv alatt, de mintha mégse róla szólna ez az egész.
"- És mi van Artie-ban, ami egyszerre jó és rossz?
- Az, hogy őt a szerelem élteti. Nem tud megálljt parancsolni a szívének."
A feleség: Nem akarok hazudni, mert nem emlékszem pontosan, de a könyv felén már túljutottam, mikor kiderült, hogy a nőt Lucynak hívják. (Tudom-tudom.. a hátlapon ott szerepel feketén fehéren, de hát ezért vagyok Bridget Jones, mert az ilyesmi a tudatomig nem mindig jut el ;)) Szóval valahol megértem Lucy érzéseit és azt a kettősséget, ami benne van. Hogy nem tudja eldönteni, hogy most szereti vagy gyűlöli férjét. És igen, John-nal kapcsolatos érzéseit is megértem. Szar egy helyzet, de ezvan.hu. :)
A szeretők (kis része):
1. Elspa: "Elképzelhető, hogy megörököljük Elspát a tetoválásaival és a testékszereivel együtt. Kérdezd meg Artie-t, benne van-e a lány a hagyatékban."
Talán ő megy végig a legnagyobb jellembeli fejlődésen. Tetszik a karaktere. Az ember egyből előítéletes lesz, mikor arról olvas, hogy tetkók, piercingek, drog stb. Aztán menet közben jön a meglátás, hogy a nyers egyszerűségével, szókimondásával mennyire emberi, és mennyire erős jellem lakozik a zord külső mögött.
2. Eleanor: Kőkemény rideg nő. Csípem a stílusát.
Egyéb szereplők:
1. Az anya: Hát beszabehu az a nő. :))) Elképzeléseim szerint egy agyonszoláriumozott explázacica lehet, aki szerencsétlen padlócirkáló kutyájával, Virslivel (szeeeeegény tacsi... ilyen nevet XD) az ölében keresi a hatodik...hetedik... már nem is számolom hányadik férj-jelöltet. Kedvenc karakter lett. :)
2. John: Túl kevés szó esik róla, ahhoz, hogy konkrét véleményt tudjak alkotni.
Konklúzió: Egyszer (nehezen) olvasható könyv szeretetről, megcsalásról, megbocsájtásról, családról, és arról, hogy tartsd közel magadhoz az ellenségeid... mert akár jó dolog is kisülhet belőle. :)
"Tüneményes levélregény a vágyról, az erotikus képzeletről és a szerepjáték végzetes következményeiről. Egy fiatal dán lány Párizsban meglátja egy francia festő képét. A festmény olyan elementáris hatást gyakorol rá, hogy köszönetképpen küld egy képeslapot a festőnek. Ez a kezdete az egyre érzékibbé váló levelezésnek, mely egyben kifinomult játék is két szenvedélyes ember között. A játék a tűzzel kezd egyre veszélyesebbé válni, s egy napon már nincs visszaút: megbeszélik, hogy találkoznak."
"...ha férfi vagy (vagy nő, aki szeretné megismerni a mai férfiak mafla, gyötrődő lelkét), ha voltál már szerelmes (vagy leszel), ha valaha elhagyott a partnered (vagy te hagytad el őt), ha szereted a popzenét (bár akkor is, ha nem), ha még kezdő vagy, és szeretnéd tudni, milyen megpróbáltatások várnak rád a szexben és a szerelemben, vagy ha már túl vagy sok mindenen, ha olykor a szexet zűrös dolognak érzed, máskor meg az egyetlen örömnek az életben, ha olykor elfog a halálfélelem, ha sehogy sem sikerül felnőnöd, ha néha szörnyen elcseszed az életed… akkor el kell olvasnod ezt a könyvet."
„Nagyon jó keresztyén lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet” – örökíti meg az utókor számára naplójában aznapi következtetését kegyes kétbalkezes, alias Adrian Plass. A szentségre őszintén és együgyűen törekvő hősünk mindennapjaiban a magunk gondjait, bajait, örömeit, küszködését és sikereit láthatjuk meg – görbe tükörben.” 
„Az „Egy kegyes kétbalkezes naplója” sikerének köszönhetően Adrian számos helyre kap meghívást az idősek teadélutánjától kezdve, egy gyerek-istentiszteleten át, egészen Ausztráliáig. Hősünk tehát újra tollat ragad, hogy megörökítse keresztény előadói pályafutása során szerzett tapasztalatait.” 
"Mi lehet annál szörnyűbb, mint amikor a pasink kövérnek tart? Például ha ezt még meg is írja egy népszerű női magazinban…
