Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

"Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb."

2011. szeptember 8. (Ayuu 24, Henry 30 éves)

Ayuu:

Szobámban fekve azon gondolkodom, honnan szedjek ihletet. A rét túl messze van és különben is lusta vagyok kigyalogolni odáig. Pedig meg kellene már írnom az értékelést Az időutazó feleségéről. Lassan már azt sem tudom, mi volt benne. Éppen kifelé merengek az ablakon, amikor tompa puffanást hallok. Biztos a kutya matat odakint. De az nem lehet.. az előbb még itt feküdt mellettem. Ekkor azonban nyöszörgésre leszek figyelmes. Ez nagyon para. De a kíváncsiságom az ablakhoz hajt. Egy meztelen ember tápászkodik fel a földről. Lássuk mik a lehetőségek: a) ez egy pedofil, aki épp meg akar erőszakolni; b) elaludtam és csak álmodom; c)….

- Nyugi, tudom mire gondolsz… 

- Arra, hogy megőrültem?
– Biztos azt hiszed, hogy pedofil vagyok.
- Nem tudtam, hogy léteznek gondolatolvasók Edward Cullen-en kívül is… - jegyzem meg epésen.
-Lehet egy kérésem?
- Hívjam a rendőrséget most, vagy adjak 5 méternyi lépéselőnyt?! – kérdőn vonom fel egyik szemöldököm.
- Tudnál nekem ruhát adni? - Héé, álljunk csak meg.. Ezt már olvastam valahol…
-Kitalálom… A következő kérdésed, hogy milyen évet írunk, igaz?
- És még rám mondod, hogy gondolatolvasó vagyok… - szemeit forgatja közben.
- 2011. szeptember 8. És mielőtt megkérdeznéd, én Ayuu vagyok, te pedig biztos Henry. Honnan jössz?

Henry: 

Határozottan dohos illatot árasztanak ezek a régi könyvek. Nem ártana néha takarítani a könyvtárban. Majd felvetem az ötletet Robertnek. Éppen nyúlnék egy újabb kötetért, amikor elkap a hányinger, gyomrom görcsbe rándul és már zuhanok is a térben és időben. Magamhoz térve egy hatalmas aranyeső bokor alatt találom magam, farkasszemet nézve egy feketerigóval. Körbenézve egy kisebbfajta parkot látok, tőlem alig pár méterre pedig egy mászókát vélek felfedezni. Naccerű. Megint lecsuknak közszeméremsértésért. Mielőtt azonban komolyabban is szemügyre vehetném ruhaszerzési lehetőségeimet, szemem sarkából észreveszem, hogy már elkéstem. Az ablakból egy lány néz rám ijedt-érdeklődő tekintettel. Megnyugtatásképpen közlöm vele, hogy nem vagyok pedofil, mire ő valami Edward Cullenről kezd el magyarázni. Mintha tudnom kellene, hogy ki az. Vajon milyen évben járhatok? Kérdésemre nem kis meglepetésemre rögvest választ kapok. 2011. szeptember 8.?
- Hogy honnan jövök? – kérdem meglepetten. – Te honnan tudsz rólam ennyi mindent? Nem rémlik, hogy találkoztunk volna.
- Én a saját jelenemben élek, te viszont Audrey Niffenegger fiktív világában. Csak az útjaink most keresztezték egymást.
- Mégis hol? És hogyan? - Elmentem a könyvtárba, és kikölcsönöztelek. Elvégre ott dolgozol, nem? – néz rám mosolyogva.
- Értem. Szóval én fiktív karakter vagyok. És tetszik a történetem?
- Szavakkal le sem tudom írni, Henry, hogy mennyire. De még nem válaszoltál a kérdésemre. Honnan jössz?
- 1999. október 25. Nekem most azt hiszem mennem kell. Tudod, hív a kötelesség. Megtennél valamit?
- Adjak ruhát?
- Ajánlanád másnak is a történetem?
- Hát persze.
Válaszát már csak fojtva hallom, hiszen már száguldok is tova az éterbe.

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi (most már tényleg)

"...ha férfi vagy (vagy nő, aki szeretné megismerni a mai férfiak mafla, gyötrődő lelkét), ha voltál már szerelmes (vagy leszel), ha valaha elhagyott a partnered (vagy te hagytad el őt), ha szereted a popzenét (bár akkor is, ha nem), ha még kezdő vagy, és szeretnéd tudni, milyen megpróbáltatások várnak rád a szexben és a szerelemben, vagy ha már túl vagy sok mindenen, ha olykor a szexet zűrös dolognak érzed, máskor meg az egyetlen örömnek az életben, ha olykor elfog a halálfélelem, ha sehogy sem sikerül felnőnöd, ha néha szörnyen elcseszed az életed… akkor el kell olvasnod ezt a könyvet."

Meg kell vallanom az őszintét: ezzel a bejegyzéssel már ősidők óta lógok. (Egészen pontosan április 24-e óta. Megnéztem. Szánom-bánom bűnöm. Majd elmormolok érte 3 Mi Atyánkot.)

Nick Hornby korunk Rácz Zsuzsája. Csak pasi kiadásban, természetesen. Rob Fleming pedig Kéki Kata XY kromoszómájú megfelelője. Ha a Terézanyura azt mondtam, hogy minden pasinak el kellene olvasnia, akkor ezt a kötetet meg pláne el kell olvasnotok kedves hímnemű egyedek. Tudjátok, van az a mondás, hogy a férfiak és nők mindig mást akarnak: a férfi a nőt, a nő a férfit. Na, ha meg akarjuk találni egymást, akkor ez a két könyv (Állítsátok meg Terézanyut! vs. Pop, csajok, satöbbi) ALAPMŰ az egymáshoz vezető ösvényen.

Ami azt illeti, én egyszerre imádtam és utáltam ezt a könyvet.
Imádtam, mert egyszerűen elképeszt az író stílusa. Az a fanyar humor, irónia, önkritika, fellengzősség, nagyképűség. Minden, amit pár száz oldalon keresztül felmutat.
Utáltam, mert pont emiatt a stílusa és szövegei miatt nem lehetett akárhol olvasni, mert sírva fakadtam a röhögéstől.

Imádtam Rob-ot. Mert annyira kis szerencsétlen, annyira, de annyira Bridget Jones. Igazán szeretnivaló ez az oldala.
Utáltam Rob-ot. Mert akkor egy tuskó, bárdolatlan. Azon rimánkodik, hogy miért nem jön vissza hozzá a barátnője, miközben Mariat döngeti? Hát ne haragudjon a világ...

Imádtam, mert egyszerűen faltam minden lapját; minden szavát szomjaztam az írónak.
Utáltam, mert olyan hamar vége lett.

Ahogy már korábban is említettem, megnéztem a filmes adaptációját is, ami maga volt a tömény tragédia. John Cusackot szeretem, de ez a film valahogy nagy luft rúgás volt a levegőbe. Viszont a könyv a kedvencek között landolt. :)