"Előbb-utóbb mindenki meghal - mindannyian tudjuk.
A tizenhat éves Tessa, akinek csupán hónapjai vannak hátra, talán mindenki másnál is jobban tudja.
De van egy listája: felsorolta azt a tíz dolgot, amit még meg akar tenni, mielőtt meghal. Az első helyen a szex áll. Lehetőleg még ma.
De nem mindig könnyű elérni, amit az ember akar, és amit akar, nem mindig esik egybe azzal, amire szüksége van. És néha a legváratlanabb dolgok lesznek a legfontosabbak.
Felemelő, életigenlő és boldog - ez a rendkívüli regény azzal ünnepli az életet, hogy szembenéz azzal, milyen valójában a halál."
Az első gondolatom, mikor kezembe vettem a könyvet, és elolvastam a hátlapját egy kérdés volt: Hogy lehet életigenlő egy olyan könyv, melynek főszereplője haldoklik?!
Elolvasva aztán rájöttem. Sosem olvastam még ennyi színt, érzelmet, érzetet egy helyen. Én is láttam madarakat szállni a réten, halottam fejem felett elzúgni repülőt, éreztem arcomon a hűs szellő fuvallatát, tapintottam frissen kizöldellt falevelet. De mától másként tekintek mindezekre. Nem csak látni, hallani, érezni és tapintani akarom az engem körülölelő világot, hanem meg is akarom ÉLNI! Mert életigenlő lettem.
Annyira fájó és szívbemarkoló minden sora. Annyira együttÉLTEM Tessával. Megéltem a dühét, megéltem a csalódottságát, megéltem a listáját, megéltem a szerelmét, megéltem a boldogságát, megéltem a félelmét, megéltem a küzdelmét, megéltem a halálát.
És annyira együttÉLTEM a családjával, barátaival. Megéltem a dühüket, a csalódottságukat, a gyászukat, a tagadásukat, megéltem az utolsó szalmaszálba való kapaszkodásukat, megéltem az elköszönésüket, megéltem az utolsó együtt töltött percüket.
Mégsem törtem össze. Mert már össze vagyok törve.
"Csak lélegezz. Egyszerű dolog: be és ki."
Sebeket tépett fel bennem minden egyes szín, érzelem és érzet.
Könnyáradatot csalt arcomra minden egyes leírt szó.
Gyászt hozott elő belőlem az utolsó oldal.
Mert nem is olyan rég én is megéltem. Valóban megéltem. Végigkísértem egy közeli hozzátartozó küzdelmét a rákkal. A diagnózistól a halálig. Azóta életigenlő vagyok.
Táncolni akarok az esőben, mezítláb egy pocsolyában; elvágódni egy réten a friss fűben és csak nézni a felhőket, mindenfélét képzelve bele. Utazni akarok, világot látni, tigrist simogatni, a téren zenére táncolni, hegytetőről lenézni. Nevetni akarok, legurulni egy domboldalon, mindenkiben a jót akarom látni. Felhőről lábat lógatni, a hold sarlóján elfekve olvasni, a nap sugarában tündökölni, a víz kékjében elmerülni. ÉLNI AKAROK!
Úgyhogy kedves Moly-társak! Azt kívánom nektek, hogy keressétek a jeleket! Mert mindenhol ott vannak. Aztán ha megleltétek őket, akkor:
"Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni.
Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam,
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet...
... Kezdjetek el élni!"
