David Safier: Jézus szeret engem

- Jelentést kérek, Scotty!

- Miről kapitány?

- Hát a könyvről!!! – így Kirk.

- Morzézzam uram?

- Mindenképpen Scotty, mindenképpen…

Első kör a könyvesboltban. Meglátni. Megszeretni. Elrettenni a cím láttán. (Khm.. katolikus vagyok..khm.) Megfordítani a könyvet. Elolvasni a hátoldalát. Elgondolkodni.

Második kör a könyvesboltban. Ismét meglátni. Ezúttal megszerezni. Hazavinni. Kiolvasni. Sírva röhögni.

Adott ez a Marie nevű lány, aki saját bevallása szerint mindig rossz pasit választ. Ő lehetne akár az új Bridget Jones. Pont olyan szétesett. Erre betoppan egy ács (Joshua), aki saját bevallása szerint Jézus. Namármost. Hozd össze őket. A gyengébb matekosok kedvéért: Joshua + Marie = Jézusmária!

Na, pont így gondolkodtam a könyv elolvasása után. Ugyanis annyira poénosan írja a történetet, hogy az néha beszabehu.

Marie karaktere önmagában egy oximoron, hiszen sokszor saját magával hadakozik, és valójában fogalma sincsen arról, hogy mit akar. Jah, de. Mégis. Jézust. Jobban mondva, Joshuát.

Aztán ott van Kata. Ritkán szól, de akkor nagyot üt. Általában minden könyvben van egy szomorú sorsú, de mégis pozitív karakter. Ezúttal Katára esett a választás. Sajnáltam. Átérzem a helyzetét. Hogy mi minden futhat át a fejében: harag, reményvesztettség, düh, remény, fájdalom.

Joshua. Ez most komoly? Még nincs 2012. Még kicsit korán van az Apokalipszishez. Vagy lehet várnom kellett volna még a  könyv elolvasásával, mondjuk 2012. decemberéig??!?!

Mindeközben

„Gabriel atya a plébánia kertjének padján üldögélt. A Messiás a vendégszobában pihent, a távolból pedig idehallattszott, ahogy a tornacipős pap a borzasztó elektromos gitárján gyakorol. Az nem tűnt fel Gabrielnek, hogy furcsa módon az „It’s the End of the World as We Know It” című számot játssza.”

Jézus lassan az ablakhoz sétált.

-        -   Mondd Gabriel… Szerinted is túl korán adták ki a könyvet? Várnunk kellett volna még vele?

-        - Nos, nem hiszem. Elvégre már 2011-et írunk. Az az egy év ide vagy oda már nem számít. Különben is mi fiktív szereplők vagyunk.

-        - Beszéljetek a magatok nevében! – így a Sátán. – Amíg ti elagyaltok ezen, addig én kísértem az embereket tovább. Muhahaha.

-        -  És mégis hogyan? – kérdi Gabriel. – Lejátszod a rádióban a Highway to Hell-t?

- Scotty a hídról.

- Mi van? – kérdezte Kirk!

- Befejeztem!

- Mit? Az én idegesítésemet?

- Nem… A hittérítést….

Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója és Kegyes kétbalkezes visszatér

„Nagyon jó keresztyén lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet” – örökíti meg az utókor számára naplójában aznapi következtetését kegyes kétbalkezes, alias Adrian Plass. A szentségre őszintén és együgyűen törekvő hősünk mindennapjaiban a magunk gondjait, bajait, örömeit, küszködését és sikereit láthatjuk meg – görbe tükörben.”

Ha a könyv hosszúságát, és elolvasásának idejét az ez idő alatt elfogyasztott gumicukrok számában kellene megadnom, akkor azt hiszem a Haribo gyár nem járna jól. ;) (Ti.: Én kis idő alatt is képes vagyok rengeteg gumicukrot megenni.) De összességében annyit elmondhatok, hogy hamar a végére értem mindkét kötetnek. Azon törtem a fejem, hogy a két könyvet vajon egybe értékeljem, vagy külön?! Azt hiszem picit lesz ez is - az is.

Az első kötetet egészen konkrétan végigröhögtem. Ehhez nagymértékben hozzájárultak Gerald anagrammái, Anne bölcs megnyilatkozásai, Thynn földön... izéé rendkívüli megmagyarázhatatlan alakja, a Rossz Hír az Ördögnek, és Adrian efféle hitbéli megnyilatkozásai:

„Január 11. Szombat

Ma korán keltem, hogy még egyszer utoljára próbálkozzam azzal az istenverte gemkapoccsal. A végén már suttogva káromkodtam, miközben megpróbáltam senkit sem felkelteni. Föladtam. Indultam volna vissza, de az ajtóban összetalálkoztam Anne-nel és Geralddal, akik aggódó pillantásokat vetettek rám. – Drágám, miért mondod annak a gemkapocsnak, hogy azonnal kiegyenesíted, ha nem hajlandó arrébb menni? – kérdezte Anne."

„Az „Egy kegyes kétbalkezes naplója” sikerének köszönhetően Adrian számos helyre kap meghívást az idősek teadélutánjától kezdve, egy gyerek-istentiszteleten át, egészen Ausztráliáig. Hősünk tehát újra tollat ragad, hogy megörökítse keresztény előadói pályafutása során szerzett tapasztalatait.”

A második részt kicsit nehezebben fogyasztottam. Inkább volt már könyv-, mintsem naplójellege. Bár ez sem tántoríthatott el tőle. Ebben a részben a humor kevésbé dominált (bár nyilvános helyen való olvasása továbbra is ellenjavallt, ugyanis ön- és közveszélyessé teheti az ember lányát, aki hasát fogva könnyekkel küszködve szakad a röhögéstől). Sokkal nagyobb hangsúly van fektetve a lelki fejlődésre: Adrianére, aki vezetővé avanzsált; Anne-ére, aki továbbra is rendkívül bölcs meglátásaival támogatja élete párját; Geraldéra, aki se nem homoszexuális, se nem terhes, viszont elmegy chippendale boynak. :-))) Elképesztő változáson megy keresztül Leonard Thynn is. Na és hogy ne maradjunk csattanó nélkül, hatalmas titkokat tudunk meg:

- kiderül JÓB és az IGÉK kapcsolata… ;)

- fény derül arra, hogy Thynn miért kérte kölcsön folyton a macskát…

- és örökbecsű tanulságként könyvelhetjük el, hogy az egyház, az nem egy ház. :)

A könyv kapcsán egyébként elgondolkodtam azon, hogy én vajon miért nem vagyok annyira bölcs és higgadt? Egyáltalán kiből lesz egy ilyen személyiség? Mi kell ehhez? Akárhogy is törtem kis buksim, arra jutottam, hogy én csakis Adrien lehetek: Korunk hívő Bridget Jones-a, aki Terézanyut játszva próbál világmegmenteni, mikor sokszor a saját hétköznapi dolgaival nem tud megbirkózni.

P.S.: Tudtátok, hogy a Kegyes kétbalkezes naplója visszatér anagrammája az: Ó, TE SZENT ÉG: PLASS BIVALY AJKA S KEZE KÉR… folytassa, folytassa még?!. :)