Jay Asher: Tizenhárom okom volt...

Hannah Bakernek 13 oka volt az öngyilkosságra.

Hát nem tudom.... Akárhogy is erőltetem az agyamat, én nem bírok összeszedni 13 okot arra, hogy miért ajánljam, vagy éppen miért marasztaljam el a könyvet.

A könyv önmagában véve tetszett. Klassz az ötlet, hogy nem a szokásos unalmas fejezetes stílusban van megírva, hanem az író kazettákra osztja fel a könyvet. Tetszik, hogy párhuzamosan futnak a szálak Clay és Hannah szemszögéből.

Hogy meg tudom-e érteni Hannah érveit? Felnőtt fejjel semmiképpen. Saját kamaszkoromra visszatekintve talán. A XXI. századi serdülők gondolkodásával nézve (sajnos) mindenképpen.

Hannah a maga nemében érdekes személyiség. Ahogy már említettem, felnőttként lapozva egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a fenébe képes valaki öngyilkosságot elkövetni ilyen pitiáner okok miatt, mint amiket a kazettákon taglal?! (Na jó, vannak benne azért durva dolgok. Spoiler: mintpölö nemi erőszak, kukkolás)

Ha emlékeim között megnyomom a REWIND gombot, és saját tizenéves koromban kutakodok kicsit, akkor meg tudnám érteni. Utáltam serdülőnk lenni. Testképváltozás, szexualitás megélése, megfelelni akarás, világutálat, minden apró-cseprő dolog miatti veszekedés, felnőtté válni akarás.... Átéltem őket. Gyűlöltem.

Sajnos a mai fiatalok egyre hamarabb kezdenek serdülni, egyre korábban merülnek fel azok a problémák, amik a mi korunkban még a holdban sem voltak. A televízió, a média, mind-mind olyan negatív hatást gyakorol az énképük kialakulására, hogy nem csodálom, hogy torz személyiségek születnek, és újabb addikciók ütik fel fejüket. Így már megértem Hannah-t.

A könyv szép volt, jó volt, de köszi szépen: egyszer elég volt. 

Hajónaplókiegészítés: Ezt kéretik meghallgatni.

Fehér Klára: Bezzeg az én időmben

Az alábbi bejegyzést igazából már hetekkel ezelőtt meg kellett volna ejtenem, de ihlethiányban szenvedtem. :)

„Igenis, nekem is van udvarlóm” – hazudja Horváth Kati tornaórán osztálytársnőinek. És kitalál egy Lacit, mesél és ábrándozik róla – addig, amíg valóban megjelenik egy magas, huszonkét éves Laci, és vele az első szerelem. Kati úgy érzi, őt nem érdeklik a régi, „bezzeg az én időmben” történetek, ő most tizenöt éves, most szerelmes. De egyszerre ráébred: 1941-et ír a naptár, a történelem, a felnőttvilág kegyetlenül széttépi a gyerekkort, az első szerelmet."

Komolyan mondom, kezdem hülyének érezni magam, amiért az összes eddigi könyvet hasonlítottam valamihez - filmhez, másik könyvhöz stb. De nem tehetek róla, hogy valami mindig bevillan a stílusról, történetről, szereplőkről. :P És igen, ugyanez a helyzet most is. Ezúttal az írásmód ragadott meg. A sok barokkos körmondat (és hó és hideg és Kati és Laci és poliszindeton) eszembe juttatta Janikovszky Éva remekbeszabott történeteit. :)

Na de, nem is ez a lényeg. :)

Horváth Kati nem éppen különleges, nem éppen szép, mégcsak mozifilm-statisztának sem való, és ráadásképpen még a "bezzeg az én időmben"-anekdotákra sem kíváncsi. Egészen addig amíg, ki nem talál magának egy Lacit. Aki ugyan nem fehér lovon, de jön, és Rozmár Róberttel együtt mindent visz. Kati szerelmét is többek között. :)

Alapjáraton nem szeretem a történelmi regényeket. Igaz, teljesen ez sem mondható annak, holott a történet 1940-1941-ben játszódik. Úgy tűnik, hogy a könyv Katiról, a családjáról, Laciról, és az iskoláról szól, de sokkal, sokkal több van mögötte. Egy sötét korszak, melyről nagyon sokáig tabu volt beszélni. Egy olyan éra, mely embertömegeket írtott ki az elveivel; életeket, országokat tett tönkre. Aki nem sodródott az árral, az bizony ugyanúgy járt mint a zsidók és más -nem árja- "fajok": reménytelenség, hontalanság, halál várt rájuk.

A könyvben minden korabeli: a beszédstílus, a ruházatok, a bezzeg-nekem-telik-földrajzatlaszra-és-házitanítóra.

Néhol sírtam, néhol nevettem, de legfőképpen a végét könnyeztem meg. Nem ezt érdemli egy kamaszlány. Még abban a korban sem. Meg nem élni az első szerelmet, az első bált.... De a háború sajnos ilyen. Elvesz az embertől mindent: szerelmet, otthont, barátokat. S nem marad más, mint a remény... Remény egy jobb világra.

Csak halkan jegyzem meg: Kati tesóit úúúgy, de úúúúgy meg tudtam volna ütni. Mi az, hogy elolvassák a naplóját?! Mi az, hogy zsarolják?! Hát szabad ilyet tenni a saját testvérükkel? Azért egy valami tartott vissza attól, hogy belemásszak a könyvbe és felpofozzam őket: az, hogy én is ugyanilyen voltam ő, aki bátyámmal. :)

Summa sumarum: szerettem olvasni ezt a könyvet. Bezzeg az én időmben, ha ezt egy tini kezébe adnám... azt se tudná eszik-e vagy isszák. Bezzeg abban az időben... :)

Sarah Dessen: Figyelj rám!

Igaz, hogy leírhatnám ide a könyv hátulján szereplő rövid ismertetőt, de nem fogom (vagyis nem az egészet), mert:
1. túl hosszú lenne,
2. a döntő többség talán pont azért kattint blogomra, mert már olvasta, és csak megerősítést, véleményt szeretne látni olyasvalakitől, aki már túltette magát a 315 oldalon. :)

"[...]Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már oylan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából.
De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? [...]"

Minden benne van ebben a könyvben, ami egy ifjúsági regényhez kell: egy menő modell csajszi, egy kevésbé menő srác, szerelem, sok-sok zene és még annál is több dráma, dráma, dráma.
Bevallom, emiatt azért kicsit hülyén éreztem magamat, mikor múlt pénteken nagy elánnal vetettem bele magamat a megyei könyvtár rejtelmeibe, azon belül is az ifjúsági részlegbe. Mondanom sem kell, hogy odabent 10-12 éves serdülő fiúk-lányok kisebb csoportja fogadott. :) Azonban mindent egybevetve, nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tanulhat belőle az ember még így felnőtt fejjel is, mert a célzott korosztály ellenére elég komoly témákat vonultat fel benne Sarah Dessen.
De lássuk egy kicsit részletesebben.

Annabel: Mindig minden könyvet úgy olvasok, hogy fokozatosan alakul ki bennem egy fantáziakép, s próbálom elképzelni a szereplőket, a jellemüket, hogy milyen lehet. Annabelt mégsem tudtam egy tipikus fellengzős, beképzelt modellnek elképzelni. Talán mert nem az. Pedig azt gondolná az ember, hogy ebben a szakmában mindenki el van szállva magától (vagy lehet, csak én gondolom így... a Topmodell leszek c. műsor után szabadon :D).
"Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." Ez a kulcsmondat.... ;)
Owen: Hatalmas aranyos. Ez a két szó jut eszembe róla. Nah meg persze a Dühterápia. :)
Led Zeppelin - Thank you.
Annabel és Sophie kapcsolata: Aki esetleg látta a Tizenhárom c. filmet, annak ajánlom figyelmébe, mert erőteljesen hajaz az ott ábrázoltakra a két lány kapcsolata. Én nagyon utáltam Sophie karakterét. Egy HP (értsd: hülye pitya :D).
Annabel és a családja: Tetszett, hogy az író különböző karaktereket adott a testvéreknek. A nagyszájú, szókimondó Kirsten; az otthon gubbasztó középső nővér, Whitney; és az aranyközépút Annabel. Érdekes, hogy különböző problémáikra a megoldást ugyanabban a szituációban, emlékben találják meg.
Végkifejlet: Őszintén szólva, én még elolvasgattam volna egy kicsit Owen és Annabel bimbózó kapcsolatát; kíváncsi lettem volna arra is, hogyaz iskolában ki hogyan reagálja le Annabel döntését. Mindenesetre jó tudni, hogy az embernek mindig van választási lehetősége: elolvassa a könyvet, „VAGY NE”…. ;)

Óhatatlan, hogy ez ember lánya ne utazzon vissza az időben, s merengjen el a gimis éveken, közös csajos pizsipartikon, pasikon, az első szerelmen. S ahogy ott feküdtem az ágyon, hirtelen bevillant valami, s dúdolni kezdtem: „Igazi tinédzser lamúúúúr…”, mert amiről a könyv szólt: „egy tini-tini lány és egy tini-tini srác”.