Igaz, hogy leírhatnám ide a könyv hátulján szereplő rövid ismertetőt, de nem fogom (vagyis nem az egészet), mert:
1. túl hosszú lenne,
2. a döntő többség talán pont azért kattint blogomra, mert már olvasta, és csak megerősítést, véleményt szeretne látni olyasvalakitől, aki már túltette magát a 315 oldalon. :)
"[...]Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már oylan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából.
De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? [...]"
Minden benne van ebben a könyvben, ami egy ifjúsági regényhez kell: egy menő modell csajszi, egy kevésbé menő srác, szerelem, sok-sok zene és még annál is több dráma, dráma, dráma.
Bevallom, emiatt azért kicsit hülyén éreztem magamat, mikor múlt pénteken nagy elánnal vetettem bele magamat a megyei könyvtár rejtelmeibe, azon belül is az ifjúsági részlegbe. Mondanom sem kell, hogy odabent 10-12 éves serdülő fiúk-lányok kisebb csoportja fogadott. :) Azonban mindent egybevetve, nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tanulhat belőle az ember még így felnőtt fejjel is, mert a célzott korosztály ellenére elég komoly témákat vonultat fel benne Sarah Dessen.
De lássuk egy kicsit részletesebben.
Annabel: Mindig minden könyvet úgy olvasok, hogy fokozatosan alakul ki bennem egy fantáziakép, s próbálom elképzelni a szereplőket, a jellemüket, hogy milyen lehet. Annabelt mégsem tudtam egy tipikus fellengzős, beképzelt modellnek elképzelni. Talán mert nem az. Pedig azt gondolná az ember, hogy ebben a szakmában mindenki el van szállva magától (vagy lehet, csak én gondolom így... a Topmodell leszek c. műsor után szabadon :D).
"Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." Ez a kulcsmondat.... ;)
Owen: Hatalmas aranyos. Ez a két szó jut eszembe róla. Nah meg persze a Dühterápia. :)
Led Zeppelin - Thank you.
Annabel és Sophie kapcsolata: Aki esetleg látta a Tizenhárom c. filmet, annak ajánlom figyelmébe, mert erőteljesen hajaz az ott ábrázoltakra a két lány kapcsolata. Én nagyon utáltam Sophie karakterét. Egy HP (értsd: hülye pitya :D).
Annabel és a családja: Tetszett, hogy az író különböző karaktereket adott a testvéreknek. A nagyszájú, szókimondó Kirsten; az otthon gubbasztó középső nővér, Whitney; és az aranyközépút Annabel. Érdekes, hogy különböző problémáikra a megoldást ugyanabban a szituációban, emlékben találják meg.
Végkifejlet: Őszintén szólva, én még elolvasgattam volna egy kicsit Owen és Annabel bimbózó kapcsolatát; kíváncsi lettem volna arra is, hogyaz iskolában ki hogyan reagálja le Annabel döntését. Mindenesetre jó tudni, hogy az embernek mindig van választási lehetősége: elolvassa a könyvet, „VAGY NE”…. ;)
Óhatatlan, hogy ez ember lánya ne utazzon vissza az időben, s merengjen el a gimis éveken, közös csajos pizsipartikon, pasikon, az első szerelmen. S ahogy ott feküdtem az ágyon, hirtelen bevillant valami, s dúdolni kezdtem: „Igazi tinédzser lamúúúúr…”, mert amiről a könyv szólt: „egy tini-tini lány és egy tini-tini srác”.
1. túl hosszú lenne,
2. a döntő többség talán pont azért kattint blogomra, mert már olvasta, és csak megerősítést, véleményt szeretne látni olyasvalakitől, aki már túltette magát a 315 oldalon. :)
"[...]Annabel megismerkedik fura, magányos iskolatársával, Owen Armstronggal, akinek a fülében mindig ott az iPod. Owent már oylan sokszor sodorta bajba agresszív viselkedése, hogy dühterápiára ítélték. Az ott tanultakat és a zenét segítségül hívva, a fiú lassan rávezeti Annabelt, hogyan lépjen ki a hazugságok világából.
De vajon lesz-e elég bátorsága, hogy elmondja, mi történt valójában a nyáron, miért lett vége legjobb barátnőjéhez fűződő barátságának? [...]"
Minden benne van ebben a könyvben, ami egy ifjúsági regényhez kell: egy menő modell csajszi, egy kevésbé menő srác, szerelem, sok-sok zene és még annál is több dráma, dráma, dráma.
Bevallom, emiatt azért kicsit hülyén éreztem magamat, mikor múlt pénteken nagy elánnal vetettem bele magamat a megyei könyvtár rejtelmeibe, azon belül is az ifjúsági részlegbe. Mondanom sem kell, hogy odabent 10-12 éves serdülő fiúk-lányok kisebb csoportja fogadott. :) Azonban mindent egybevetve, nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a könyvet. Tanulhat belőle az ember még így felnőtt fejjel is, mert a célzott korosztály ellenére elég komoly témákat vonultat fel benne Sarah Dessen.
De lássuk egy kicsit részletesebben.
Annabel: Mindig minden könyvet úgy olvasok, hogy fokozatosan alakul ki bennem egy fantáziakép, s próbálom elképzelni a szereplőket, a jellemüket, hogy milyen lehet. Annabelt mégsem tudtam egy tipikus fellengzős, beképzelt modellnek elképzelni. Talán mert nem az. Pedig azt gondolná az ember, hogy ebben a szakmában mindenki el van szállva magától (vagy lehet, csak én gondolom így... a Topmodell leszek c. műsor után szabadon :D).
"Pszt, Annabel. Csak én vagyok az." Ez a kulcsmondat.... ;)
Owen: Hatalmas aranyos. Ez a két szó jut eszembe róla. Nah meg persze a Dühterápia. :)
Led Zeppelin - Thank you.
Annabel és Sophie kapcsolata: Aki esetleg látta a Tizenhárom c. filmet, annak ajánlom figyelmébe, mert erőteljesen hajaz az ott ábrázoltakra a két lány kapcsolata. Én nagyon utáltam Sophie karakterét. Egy HP (értsd: hülye pitya :D).
Annabel és a családja: Tetszett, hogy az író különböző karaktereket adott a testvéreknek. A nagyszájú, szókimondó Kirsten; az otthon gubbasztó középső nővér, Whitney; és az aranyközépút Annabel. Érdekes, hogy különböző problémáikra a megoldást ugyanabban a szituációban, emlékben találják meg.
Végkifejlet: Őszintén szólva, én még elolvasgattam volna egy kicsit Owen és Annabel bimbózó kapcsolatát; kíváncsi lettem volna arra is, hogyaz iskolában ki hogyan reagálja le Annabel döntését. Mindenesetre jó tudni, hogy az embernek mindig van választási lehetősége: elolvassa a könyvet, „VAGY NE”…. ;)
Óhatatlan, hogy ez ember lánya ne utazzon vissza az időben, s merengjen el a gimis éveken, közös csajos pizsipartikon, pasikon, az első szerelmen. S ahogy ott feküdtem az ágyon, hirtelen bevillant valami, s dúdolni kezdtem: „Igazi tinédzser lamúúúúr…”, mert amiről a könyv szólt: „egy tini-tini lány és egy tini-tini srác”.
Anno véletlenül került a kezembe az írónő egyik könyve. Bár regényei tinikről szólnak, engem is lekötöttek. Bizony jó volt kicsit elmerengeni a gimis éveken. :)
VálaszTörlés