Az alábbi bejegyzést igazából már hetekkel ezelőtt meg kellett volna ejtenem, de ihlethiányban szenvedtem. :)
„Igenis, nekem is van udvarlóm” – hazudja Horváth Kati tornaórán osztálytársnőinek. És kitalál egy Lacit, mesél és ábrándozik róla – addig, amíg valóban megjelenik egy magas, huszonkét éves Laci, és vele az első szerelem. Kati úgy érzi, őt nem érdeklik a régi, „bezzeg az én időmben” történetek, ő most tizenöt éves, most szerelmes. De egyszerre ráébred: 1941-et ír a naptár, a történelem, a felnőttvilág kegyetlenül széttépi a gyerekkort, az első szerelmet."
Komolyan mondom, kezdem hülyének érezni magam, amiért az összes eddigi könyvet hasonlítottam valamihez - filmhez, másik könyvhöz stb. De nem tehetek róla, hogy valami mindig bevillan a stílusról, történetről, szereplőkről. :P És igen, ugyanez a helyzet most is. Ezúttal az írásmód ragadott meg. A sok barokkos körmondat (és hó és hideg és Kati és Laci és poliszindeton) eszembe juttatta Janikovszky Éva remekbeszabott történeteit. :)
Na de, nem is ez a lényeg. :)
Horváth Kati nem éppen különleges, nem éppen szép, mégcsak mozifilm-statisztának sem való, és ráadásképpen még a "bezzeg az én időmben"-anekdotákra sem kíváncsi. Egészen addig amíg, ki nem talál magának egy Lacit. Aki ugyan nem fehér lovon, de jön, és Rozmár Róberttel együtt mindent visz. Kati szerelmét is többek között. :)
Alapjáraton nem szeretem a történelmi regényeket. Igaz, teljesen ez sem mondható annak, holott a történet 1940-1941-ben játszódik. Úgy tűnik, hogy a könyv Katiról, a családjáról, Laciról, és az iskoláról szól, de sokkal, sokkal több van mögötte. Egy sötét korszak, melyről nagyon sokáig tabu volt beszélni. Egy olyan éra, mely embertömegeket írtott ki az elveivel; életeket, országokat tett tönkre. Aki nem sodródott az árral, az bizony ugyanúgy járt mint a zsidók és más -nem árja- "fajok": reménytelenség, hontalanság, halál várt rájuk.
A könyvben minden korabeli: a beszédstílus, a ruházatok, a bezzeg-nekem-telik-földrajzatlaszra-és-házitanítóra.
Néhol sírtam, néhol nevettem, de legfőképpen a végét könnyeztem meg. Nem ezt érdemli egy kamaszlány. Még abban a korban sem. Meg nem élni az első szerelmet, az első bált.... De a háború sajnos ilyen. Elvesz az embertől mindent: szerelmet, otthont, barátokat. S nem marad más, mint a remény... Remény egy jobb világra.
Csak halkan jegyzem meg: Kati tesóit úúúgy, de úúúúgy meg tudtam volna ütni. Mi az, hogy elolvassák a naplóját?! Mi az, hogy zsarolják?! Hát szabad ilyet tenni a saját testvérükkel? Azért egy valami tartott vissza attól, hogy belemásszak a könyvbe és felpofozzam őket: az, hogy én is ugyanilyen voltam ő, aki bátyámmal. :)
Summa sumarum: szerettem olvasni ezt a könyvet. Bezzeg az én időmben, ha ezt egy tini kezébe adnám... azt se tudná eszik-e vagy isszák. Bezzeg abban az időben... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése