David Safier: Jézus szeret engem

- Jelentést kérek, Scotty!

- Miről kapitány?

- Hát a könyvről!!! – így Kirk.

- Morzézzam uram?

- Mindenképpen Scotty, mindenképpen…

Első kör a könyvesboltban. Meglátni. Megszeretni. Elrettenni a cím láttán. (Khm.. katolikus vagyok..khm.) Megfordítani a könyvet. Elolvasni a hátoldalát. Elgondolkodni.

Második kör a könyvesboltban. Ismét meglátni. Ezúttal megszerezni. Hazavinni. Kiolvasni. Sírva röhögni.

Adott ez a Marie nevű lány, aki saját bevallása szerint mindig rossz pasit választ. Ő lehetne akár az új Bridget Jones. Pont olyan szétesett. Erre betoppan egy ács (Joshua), aki saját bevallása szerint Jézus. Namármost. Hozd össze őket. A gyengébb matekosok kedvéért: Joshua + Marie = Jézusmária!

Na, pont így gondolkodtam a könyv elolvasása után. Ugyanis annyira poénosan írja a történetet, hogy az néha beszabehu.

Marie karaktere önmagában egy oximoron, hiszen sokszor saját magával hadakozik, és valójában fogalma sincsen arról, hogy mit akar. Jah, de. Mégis. Jézust. Jobban mondva, Joshuát.

Aztán ott van Kata. Ritkán szól, de akkor nagyot üt. Általában minden könyvben van egy szomorú sorsú, de mégis pozitív karakter. Ezúttal Katára esett a választás. Sajnáltam. Átérzem a helyzetét. Hogy mi minden futhat át a fejében: harag, reményvesztettség, düh, remény, fájdalom.

Joshua. Ez most komoly? Még nincs 2012. Még kicsit korán van az Apokalipszishez. Vagy lehet várnom kellett volna még a  könyv elolvasásával, mondjuk 2012. decemberéig??!?!

Mindeközben

„Gabriel atya a plébánia kertjének padján üldögélt. A Messiás a vendégszobában pihent, a távolból pedig idehallattszott, ahogy a tornacipős pap a borzasztó elektromos gitárján gyakorol. Az nem tűnt fel Gabrielnek, hogy furcsa módon az „It’s the End of the World as We Know It” című számot játssza.”

Jézus lassan az ablakhoz sétált.

-        -   Mondd Gabriel… Szerinted is túl korán adták ki a könyvet? Várnunk kellett volna még vele?

-        - Nos, nem hiszem. Elvégre már 2011-et írunk. Az az egy év ide vagy oda már nem számít. Különben is mi fiktív szereplők vagyunk.

-        - Beszéljetek a magatok nevében! – így a Sátán. – Amíg ti elagyaltok ezen, addig én kísértem az embereket tovább. Muhahaha.

-        -  És mégis hogyan? – kérdi Gabriel. – Lejátszod a rádióban a Highway to Hell-t?

- Scotty a hídról.

- Mi van? – kérdezte Kirk!

- Befejeztem!

- Mit? Az én idegesítésemet?

- Nem… A hittérítést….

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

"Amikor először találkoztak, Clare hatéves volt, és Henry harminc. Amikor összeházasodtak, Clare huszonkettő, és Henry még mindig harminc. Henry idő-eltolódási rendellenességgel született. Genetikai órája a legváratlanabb pillanatokban visszaáll, és még abban a másodpercben eltűnik. Ilyenkor elmúlt és eljövendő élete érzelmi csomópontjain találja magát, meztelenül, védtelenül. Sohasem tudja, mikor történik meg újra, sohasem tudja, hol köt ki legközelebb."

2011. szeptember 8. (Ayuu 24, Henry 30 éves)

Ayuu:

Szobámban fekve azon gondolkodom, honnan szedjek ihletet. A rét túl messze van és különben is lusta vagyok kigyalogolni odáig. Pedig meg kellene már írnom az értékelést Az időutazó feleségéről. Lassan már azt sem tudom, mi volt benne. Éppen kifelé merengek az ablakon, amikor tompa puffanást hallok. Biztos a kutya matat odakint. De az nem lehet.. az előbb még itt feküdt mellettem. Ekkor azonban nyöszörgésre leszek figyelmes. Ez nagyon para. De a kíváncsiságom az ablakhoz hajt. Egy meztelen ember tápászkodik fel a földről. Lássuk mik a lehetőségek: a) ez egy pedofil, aki épp meg akar erőszakolni; b) elaludtam és csak álmodom; c)….

- Nyugi, tudom mire gondolsz… 

- Arra, hogy megőrültem?
– Biztos azt hiszed, hogy pedofil vagyok.
- Nem tudtam, hogy léteznek gondolatolvasók Edward Cullen-en kívül is… - jegyzem meg epésen.
-Lehet egy kérésem?
- Hívjam a rendőrséget most, vagy adjak 5 méternyi lépéselőnyt?! – kérdőn vonom fel egyik szemöldököm.
- Tudnál nekem ruhát adni? - Héé, álljunk csak meg.. Ezt már olvastam valahol…
-Kitalálom… A következő kérdésed, hogy milyen évet írunk, igaz?
- És még rám mondod, hogy gondolatolvasó vagyok… - szemeit forgatja közben.
- 2011. szeptember 8. És mielőtt megkérdeznéd, én Ayuu vagyok, te pedig biztos Henry. Honnan jössz?

Henry: 

Határozottan dohos illatot árasztanak ezek a régi könyvek. Nem ártana néha takarítani a könyvtárban. Majd felvetem az ötletet Robertnek. Éppen nyúlnék egy újabb kötetért, amikor elkap a hányinger, gyomrom görcsbe rándul és már zuhanok is a térben és időben. Magamhoz térve egy hatalmas aranyeső bokor alatt találom magam, farkasszemet nézve egy feketerigóval. Körbenézve egy kisebbfajta parkot látok, tőlem alig pár méterre pedig egy mászókát vélek felfedezni. Naccerű. Megint lecsuknak közszeméremsértésért. Mielőtt azonban komolyabban is szemügyre vehetném ruhaszerzési lehetőségeimet, szemem sarkából észreveszem, hogy már elkéstem. Az ablakból egy lány néz rám ijedt-érdeklődő tekintettel. Megnyugtatásképpen közlöm vele, hogy nem vagyok pedofil, mire ő valami Edward Cullenről kezd el magyarázni. Mintha tudnom kellene, hogy ki az. Vajon milyen évben járhatok? Kérdésemre nem kis meglepetésemre rögvest választ kapok. 2011. szeptember 8.?
- Hogy honnan jövök? – kérdem meglepetten. – Te honnan tudsz rólam ennyi mindent? Nem rémlik, hogy találkoztunk volna.
- Én a saját jelenemben élek, te viszont Audrey Niffenegger fiktív világában. Csak az útjaink most keresztezték egymást.
- Mégis hol? És hogyan? - Elmentem a könyvtárba, és kikölcsönöztelek. Elvégre ott dolgozol, nem? – néz rám mosolyogva.
- Értem. Szóval én fiktív karakter vagyok. És tetszik a történetem?
- Szavakkal le sem tudom írni, Henry, hogy mennyire. De még nem válaszoltál a kérdésemre. Honnan jössz?
- 1999. október 25. Nekem most azt hiszem mennem kell. Tudod, hív a kötelesség. Megtennél valamit?
- Adjak ruhát?
- Ajánlanád másnak is a történetem?
- Hát persze.
Válaszát már csak fojtva hallom, hiszen már száguldok is tova az éterbe.